KELTA MITOLÓGIA

 

„A meséhez mennyi unalom kell,

A meséhez mennyi szánalom kell,

A meséhez mennyi bizalom kell,

A meséhez mennyi félelem kell,

Mennyi gyűlölet és sérelem,

                                         és hogy nyisson az álmodott kilincs.    „

(Weöres Sándor)

Mítoszok, regék, mondák, mesék töltik ki egész életünket. Bár az is igaz, hogy minél többet ettünk már meg az „Élet kenyeréből”, annál kevésbé érezzük fontosnak ezeket a fantáziadús történeteket. Sőt olykor még nyugtalanok is leszünk, hiszen mi „fontos emberek”, nem engedhetjük meg magunknak, hogy a képzelet erdejében akár csak egy félórácskát eltöltsünk. Milyen kár! – amikor még kisgyerekek voltunk, és kíváncsian tekintettünk a világra, mindennapjainkat áthatották a képzelet színes képei: Manók, Tündérek, Gnómok, Törpék, Királyok, a legkisebb fiú… közt éltünk. Biztos vagyok benne, hogy Ön is átélte a meséket. Azonosult egy-egy szereplővel és közben lassacskán megtanulta, hogy a hittől ragyog a lélek, hogy remények és eszmények születnek a szívünkben, és hogy az öröm, a szenvedés és az önfeláldozás apró köveivel van kirakva az bizonyos Út, mely mindig egy lépéssel kezdődik, s melyet, ha végigjárunk, visszajutunk oda, ahonnét elindultunk, oda, ahol annak idején az első bizonytalan, de bátor lépést megtettük.

A mítoszok, regék, mondák is mesék, csak a szereplőik istenségek, olykor egy-egy nép történetének meghatározó alakjai vagy korok üzenetét hordozó történetek, melyek oly korban „íródtak”, amikor hittek a kimondott szó erejében és szájról szájra adták tovább e a történelmi tényeket, tanításokat hirdető meséket.

Helyezkedjen el kényelmesen, és pillantsunk be most együtt, Kedves Olvasó, a Kelták igazán misztikus mondavilágába. (Ígérem, nem tűzdelem tele a történetet mindenféle évszámmal, mert attól csak olyan történelemkönyv szaga lesz az egésznek, és már unom is. Csak finoman utalok majd arra, hogy mi korból szól.)

Egykor (az időszámításunk előtti utolsó évezred elején) a kelta törzsek szinte az egész európai kontinenst és a Brit-szigeteket is elözönlötték, sőt egy csoportjuk átkelt a Boszporuszon, KisÁzsiában telepedett le, és Galateia néven államot alapított. Politikai egységet sohasem alkottak, de a különböző csoportok műveltsége, nyelve, intézményei, társadalmi szerkezete, életstílusa szinte minden területen hasonló volt. Mint indoeurópai nép sokat megőrzött az ősi örökségből. A rendkívüli szétszóródás ellenére még ma is megfigyelhetjük mítoszaikban a tarkaságot, párhuzamosságot és azt a sok ellentmondást, amely különösen szellemi kultúrájukban, elsősorban vallásos életükben szembetűnő.

Amikor a kelták a Brit-szigetekre érkeztek, már jól szervezett nép voltak, fejlett tudással rendelkeztek tudományról és kézművességről; és művészi ügyességgel bántak a fémmel. Kiváló jogrendszerük volt, melyet papjaik irányítottak. Féltőn őrizték titkaikat.

Már Julius Ceasar is elismerően említi a kelták mély vallásosságát, mely eredeti állapotát tekintve erősen természeti jellegű, telve mágikus elemekkel.

A kelta mondákban szó esik véres csatározásokról éppúgy, mint életszerű, szenvedélyekkel átszőtt szerelmi történetekről, melyek természetesen három szerető szívet (két férfiúi és egy női) egyesítenek egy háromszögbe, némi bájitallal, varázsdallal fűszerezve. A hős szerelmesek közül általában az egyik jóképű, fiatal, míg a másik erőszakos, a szeretett hölgy viszont, minden esetben melegszívű, bölcs, erős és független személyiség.

Ezeket a románcokat fölfoghatjuk úgy is, mint a Nyár és a Tél Urának csatározását a Tavaszlányért. (Később majd olvashatunk izgalmas románcokról!)

A varázsedények visszatérő motívumai a kelta mítoszoknak. Az egyik ilyen, melyből soha nem fogyott ki az étel és az ital, Dagda, a „jóságos” isten hatalmas bőségüstje volt, mely mellől nem kelhetett föl egy hős sem, míg jól nem lakott. A gyávák azonban nem vehettek belőle, így lett Dagda egyúttal a bőség és a gazdagság ura is.

Dagda istent többnyire rusztikus öltözéket viselő embernek ábrázolják, aki hatalmas furkósbotot tart a kezében. Ennek egyik végével leteríti ellenfeleit, a másikkal viszont életre tudja kelteni a holtakat. Bölcs, mindentudó, a mágiát jól ismerő istennek tartották. Bőségüstje egyébként az újjászületés üstjeként is funkcionált.

Bran tulajdonában volt az újjászületés üstje, amely feltámasztotta a halottakat, igaz kis szépséghibával: az életre keltettek nem tudtak beszélni. Bran üstje akkora volt, mint egy dézsa, hogy beleférjenek az elesett harcosok. Egy toronymagasságú isten mártogatta a harcosokat az üstbe, akik a „mártogatástól” erőre kaptak, és nyeregbe pattanva, legott, a harcmezőn teremtek újra. Bran két óriástól kapta ezt az üstöt ajándékba, szolgálataiért.

Bran Bendigeid, az „áldott” Bran a walesi mitológiában Llyr tengeristen fia. Túlvilági isten lehetett, bár a halandók oldalán Britannia királyaként is fontos feladatot teljesített. Nővérét, Branwen-t, anélkül, hogy ezt megbeszélte volna a lány féltestvérével, feleségül adta Matholwch ír királyhoz. Ám a mellőztetésén feldühödött Efnisien a Walesben tartott esküvői lakoma alatt mind levágta Matholwch lovainak ajkát, fülét és farkát. Nem csoda hát, ha azonnal megkezdődött az ellenségeskedés az írek és a britek között. Bran, hogy elkerülje a háború kitörését, megajándékozta sógorát a varázsüsttel, amely feltámasztotta a halottakat. Matholwch Írországba visszatérve, képtelen volt meggyőzni vitézeit, hogy Bran ajándéka kellőképpen kárpótolja őket a lovakkal történtekért. Branwen így nem lehetett az írek királynője, sőt arra kényszerítették, hogy a kastély konyháján dolgozzon. Hiába szült hát örököst. Elkeseredésében végül elküldte három év alatt nevelt és betanított madarát a tengeren túlra, hogy segítséget hozzon.  Amikor Bran megtudta, mennyire megalázták húgát, nagy sereget gyűjtött, és Írország ellen indult. Az öldöklő csatában a britek minden írt lemészároltak, de saját soraikból is csak heten maradtak életben. Bran egy mérgezett hegyű nyílvesszőtől halálos sebet kapott. Ekkor azt kérte a társaitól, hogy vágják le a fejét, amely csodák csodájára életben maradt, evett és beszélt, míg csak haza nem értek vele. Állítólag a fejet aztán Londonba vitték, ahol arccal Európának fordítva temették el, hogy tartsa távol a betolakodókat.

Az Arthur-mondakör Szent Grálja is egy ilyen varázsüst. Ez az edény csodás erővel bírt. Jelenlétében az asztalok maguktól megterültek, ráadásul olyan étkek és italok jelentek meg rajtuk, amiket az éppen előtte ülő egész életében legjobban szeretett. És aki olyan szerencsében részesült, hogy meglátta a Szent Grált, egy évig nem halt meg. (erről a kehelyről Arthur király legendáiban még sokat fogunk „hallani”)

A kelta mitológiában szereplő jósok, sámánok látnoki képességekkel, bölcsességgel és gyógyító erővel bírtak. A természeti és a természetfölötti erők között szabadon járva-kelve közvetítettek az élők és a holtak országai, az emberi és a láthatatlan túlvilág, az árnyak és a tündérek birodalma között. Közülük a leghíresebb Merlin volt, Arthur király bölcs és varázsló tanácsadója. Merlin varázsereje oly nagy volt, hogy a középkori hagyomány szerint ő emelte az ősi időkből származó Stonehenge-et és állítólag ő készítette Arthur király híres Kerek Asztalát (, melynek másolata még ma is látható Winchesterben) is. Merlin születése és halála is kész mítosz:

A britek egy hatalmas erődítményt építettek Sonehenge közelében, a Salisbury melletti síkságon, amely állítólag csak akkor válhatott biztonságossá, ha körülötte a földet egy nem halandó apától született gyermek vérével itatják át. Ekkor jutott a tudomásukra, hogy egy szép leányt démon ejtett teherbe. A megszületett gyermek volt Merlin. Megkeresztelték, de megtartotta démon apjától örökölt varázslatos képességeit. Nem merték feláldozni, mert attól féltek, hogy tettükre valamiféle varázslattal válaszol. Később a Britanniát sikeresen elfoglaló Uther Pendragon mellé állt, és varázserejével úgy intézte, hogy a férj képében Igraine-nel, egy cornwalli nemes feleségével háljon. A megejtett asszony lett Arthur anyja. Így lett Merlin a gyerek Arthur, majd pedig a király bizalmasa, tanácsadója, aki előszeretettel bízta meg hírnöki feladatokkal, kihasználva azt, hogy Merlin mindig olyan alakot öltött, amilyet csak akart. Haláláról több monda kering. Az egyik változat szerint a varázsló elfelejtette, hogy a Kerek Asztal melletti Veszedelmek Székére csak Galahad ülhet le, az egyetlen lovag, aki méltó arra, hogy megláthassa a Szent Grált. Merlin elfoglalta a helyét, mire azon nyomban elnyelte a föld, hasonlóan azon bűnösökhöz, akik ugyanezt merészelték tenni.

Egy másik változat szerint Merlin a nőkhöz fűződő szerelmének csapdájába esett. Viviane, a Tó Hölgye teljesen megbabonázta őt szerelmével, aztán amikor kiszívta minden erejét és megszerezte összes tudását, nem volt már mit várnia Merlintől és örökre egy kőszikla alá zárta.

Merlin egyszer a következőképpen jellemezte magát: „Nagy balga vagyok én. A másikat jobban szeretem, mint magamat, megtanítottam rá, hogyan köthet örökre magához, és most senki sem tud kiszabadítani.”

A kelta mitológia más avatott személyei különböző szerepet töltöttek be a társadalomban. Egyesek látnoki képességeiket kihasználva tanácsadók voltak királyok és klánok vezetői mellett, mások aszkétaként a természetbe visszavonulva éltek. Alapvetően a halandókat segítették, de volt köztük néhány sötétebb lelkületű varázsló is. Mint például Morgan Le Fay, aki a monda szerint Arthur király féltestvére, gyönyörű varázsló nő volt. Különös teremtménye ő e mondakörnek: gyógyító erővel rendelkezett, és ismerte a sötét mágia minden csínját-bínját. Arthur királynak életében rossz akarója, halálában kísérője volt.

Ő volt a sötétség, a halál és a tél istennője, a túlvilági Avalon királynője. Azonban gyakran ábrázolták gyönyörű tündérként, virágzó almaággal a kezében, mely a kelta társadalomban a béke és a bőség szimbóluma volt. Jellemének szebbik felét akkor ismerhették meg, amikor a haldokló Arthur királyt kísérte a fekete bárkán Avalon-ba, „Észak-Galis királynője” és a „Kopár Földek királynője” mellett.

Morgan Le Fay a gall Sir Accolon kedvese, aki állítólag egész életében Arthur kérlelhetetlen ellensége volt, és azon munkálkodott, hogy letaszítsa a királyt a trónról. Őt gyanúsították azzal, hogy elrabolta Arthur csodálatos kardját, az Excaliburt, majd odaadta Accolonnak, aki párviadalra hívta a királyt. Amikor a király felismerte a felédobott kardban az Excaliburt, a lovag bevallotta bűnét és megadta magát.

Mivel néhány sötétebb lelkű varázsló, mint például Nimue és Morgan Le Fay, arra használta fel természetfölötti képességeit, hogy megigézze és manipulálja az embereket, amíg csak bele nem pusztulnak, Tiberius, majd Claudius császár az I. században kitiltotta a druidákat Galliából, akik ekkor menekültek a brit-szigetekre és Írországba.

A druidák komoly politikai és szellemi hatalommal rendelkeztek a kelta társadalomban. Nemcsak sámánként, orvosként, bíráként, tanítóként és jósként működtek, a jogtanácsos és a lelki tanácsadó szerepét is betöltötték. Kitűnő mágusok voltak. A leghatalmasabb király sem cselekedett semmit addig, amíg a druidájával meg ne beszélte volna.

Hosszú ideig (legalább húsz évig) inaskodtak, míg megtanulták a törvények és a varázslások szövegét, az álomfejtés tudományát és a horoszkópkészítést.

Az ókori történészek már beszámoltak a „Herkules oszlopain túli” papokról, akik a Gibraltári-szoroson és az északi szeleken túl élnek. Ők voltak a druidák.

Owan Morgan (1894.) minden vallás elé helyezte az antik világ druida hitét. Azt állította, hogy druida elveket vél felfedezni a zsidó, a hindi és a buddhistavallásban, de még a klasszikus mitológiában is.

Hitük szerint Teremtőjük a Nap első sugaraival, különböző istenségek alakjában költözött a Földre a téli napfordulón, az idők kezdetén. Úgy gondolják, hogy a driádok (erdei nimfák) a Nap első sugaraival érkeztek a Földre, jóval az emberiség megjelenése előtt.

A driádok vagy a fák szellemei és a szent fák együttesen képviselték az egyedüli nagy teremtő, Celi (a név jelentése: rejtelem) természetét (innen a kelta fa-horoszkóp).

A fa-hónapokat valóban égi szimbólumoknak, minden asztrológiai nézet alapjának tartották.

A druidák hittek a kimondott szó erejében, akár áldásként, akár átokként hangzott el. A tizenhárom mássalhangzó alapvető beszédhang, megszakítja a levegő kiáramlását a tüdőből, s ezért az Év Szellemének megfelelő tizenháromféle ejtést mutat, ez pedig Ceridwennel, a kelta mitológia holdistennőjével vagy másképp a termékenység istennőjével azonosítható.

Már Julis Caesar is szentesítette a druida csillagászati és asztrológiai tudást, és ekképp szólt róla: „a druidák a csillagokról és mozgásukról, a világról, a Föld méreteiről, a természet filozófiájáról és az istenek természetéről tanítanak.”

Az egyik jóslásáról híres ír druida pap Cathbad, az ulsteri Conchobhar Mac Nessa tanácsadója volt. Jóslatai pontosak, de könyörtelenek voltak: előre látta például azt is, hogy Cuchulainn dicsőséges, ám rövid életet fog élni.

Cathbad épp Ulster királyának lakomáján vett részt, amikor hírnök érkezett, hogy Felimnek, az ünnepséget adó törzsfőnöknek leánya született. A mulatozó társaság rögtön áldomást ivott a gyermek egészségére, a király pedig megparancsolta Cathbadnak, hogy druida módon jósoljon, mondja meg Felim kislányának jövőjét. Cathbad felnézett a csillagokra, megrajzolta az újszülött horoszkópját, azután elszomorodott, s kisvártatva így szólt: „A gyermek a legszépségesebb lesz Erin asszonyai között, királyhoz megy nőül, de miatta halál és összeomlás vár Ulster tartományára.”

Amikor Conchobhar Mac Nessa király uralkodásának vége felé egyre könyörtelenebbé vált, Cathbad megátkozta őt és Emain Machában levő várát.

K E L T A  R O M Á N C O K

„Eljött a Tavasz, és a Természet beszélni kezdett

a patakok és a csermelyek mormoló hangján,

a virágok mosolyában;

az Ember lelke pedig boldog és elégedett lett.”

(Rabindranath Tagore)          

 

Ezúttal barangolásunkat a kelta mitológia ösvényén, a szerelem jegyében tesszük. Engedjék el magukat, és szárnyaljanak bátran a mítoszok szárnyán. Aztán el ne feledjék, hogy ez csak mese!

Ez a klasszikus románc Trisztán (Drystan, Tristram, Tristan) és Izolda (Essylt, Isold, Yseult) egymásra találásának, szerelmének, és elválásuk utáni hányattatásuk epizódjait eleveníti fel, valamint különösen megindító haláluk történetét mondja el:

Izolda csodálatosan szép, hosszú aranyhajú teremtés volt, aki nemcsak gyönyörű volt, de a gyógyítás tudományában is jeleskedett, ezért is tudta meggyógyítani a fiatal vitézt. Éppen ez volt az a pont, ahol összetalálkoztak ők az idő és a tér végtelenében. És ahogy az már lenni szokott, ápolás közben, szépen egymásba szerettek. De ne szaladjunk a történet elébe.

Trisztán (nevét az után kapta, hogy anyja meghalt gyermekágyban) a cornwalli Mark király örökbe fogadta unokaöccsét, akit, az örökösévé akart tenni, de ezt a királyi udvar nemesei megakadályozták. Mark király kijelentette, hogy addig nem nősül meg, amíg valaki meg nem találja azt a lányt, akinek arany hajszálát épp akkor ejtette el egy fecskepár. Trisztán felismerte Izolda hajszálát, és nyomban Írországba indult, hogy megkérje Mark számára a szépség kezét. Cornwalli kereskedőnek öltözve érkezett Írországba, amelyet ez idő tájt egy hatalmas sárkány tartott rettegésben. Az ifjú rájött, hogy legbiztosabban akkor nyerheti el királya számára az aranyhajú szépség kezét, ha megszabadítja az országot a szörnyetegtől. Így hát felkereste a barlangját, és megvívott vele. Bár sikerült megölnie a sárkányt, mérges leheletétől teljesen legyöngült, szinte mozdulni sem tudott, és ezzel alkalmat adott arra, hogy egy csaló magának sajátítsa ki a dicsőséget. Ám Izolda és édesanyja rájöttek a turpisságra. Felkeresték a gyengélkedő hőst, és gondosan ápolták, meggyógyították őt. Ez a lábadozás rendkívül fájdalmas, hosszú és szenvedésekkel teli volt. Ez idő alatt Izolda megfigyelte, hogy a lovag kardjából hiányzik egy éppen olyan formájú darab, mint amilyet fivérének, Morholt-nak*, a fiatal ír bajnoknak a fejsebében találtak. Nagyon elszomorodott, amikor rájött, hogy Sir Trisztán sebesítette meg halálosan fivérét, amikor az megpróbált hadisarcot kicsikarni Cornwalltól. Először bosszúból meg akarta ölni Trisztánt, szíve azonban nem hagyta, hogy karddal forduljon ellene. Ekkorra már szerette őt annyira, hogy szinte elképzelni sem tudta az életet nélküle. Képzelhetjük, milyen szörnyű csalódás volt a gyönyörű lánynak, amikor Trisztán, felépülve sérüléséből, nem a maga, hanem Mark király számára kérte meg szépséges kezét.

*Morholt Írország királyának hatalmas termetű fivére volt, akinek Mark király és Cornwall évente hadisarcot volt köteles fizetni. Trisztánnak jutott a nemes feladat, hogy véget vessen ennek a szokásnak. Trisztán elhajózott Írországba, hogy megölje Morholtot. Az erősebb és ügyesebb Morholttal szemben Trisztán oroszlánként harcolt. Az óriás mérgezett kardjával meg is sebesítette a vitézt, aki végül egy utolsó, hatalmas csapást mért az ír sisakjára. Trisztán kardjának egy darabja bele is tört a vitéz koponyájába.

 

Izolda teljesen elkeseredett, amikor megtudta, hogy apja beleegyezését adta, remélve, hogy ezzel a friggyel helyreáll majd a jó viszony Írország és Cornwall között.

Mielőtt útra keltek volna, Izolda anyja egy bájitallal teli üveget adott Brangaine-nek, lánya szolgálójának, azzal, hogy az ifjú pár igyon belőle a nászéjszakán – akik ugyanis hörpintenek a szerelmi bájitalból, egész életükben csak egymást fogják szeretni.

A bájital hatott is, ám nem pont azoknál, akiknek azt szánta.

A hosszú hajóút alatt Trisztán megszomjazott, és ivott a varázsitalból. Sőt a mit sem sejtő Izoldának is adott belőle. Ettől kezdve holtig tartó szerelem fűzte őket egymáshoz.

Megtartották az esküvőt, és Mark király boldog volt, hogy megkapta álmai asszonyát. Boldogsága azonban nem tartott sokáig.

A nászéjszakán a sötétség leple alatt az önfeláldozó Brangaine* elfoglalta úrnője helyét a király mellett az ágyban. Az uralkodó erről mit sem tudott, de nem is sejtett semmit. Azt ugyan tudta, hogy az ifjú királynét unokaöccse is szereti. Féltékeny volt a fiatalokra, de mégsem bánt ellenségesen velük.

A szerelmesek pergették nyugodt, boldog napjaikat. Titokban találkozgattak, míg fel nem fedezték titkukat. Mark király nem hallomásból értesült arról, hogy felesége mással hál. Egy alkalommal, amikor a királyné lakosztályába ment, a szeme is elkerekedett attól, amit látott:

Trisztán és Izolda egymás mellett feküdtek az ágyban, édesen aludtak. Sir Trisztán kardja ott volt kettejük között. A férj úgy döntött, hogy akkor és ott nem végez velük, inkább kicserélte saját kardját Trisztánéra, és hagyta őket tovább aludni.

Amikor felébredtek, a lovag rögtön értette, mi történt. Lenyűgözve nagybátyja nagylelkűségétől, rávette Izoldát, hogy térjen vissza férjéhez.

A szerelmesek elváltak egymástól, de a történetnek itt még nincs vége.

Az elválásba beletörődött Trisztán boldogtalan házasságban élt Britanniában, de álruhában több alkalommal is titokban visszatért Cornwallba, hogy viszontlássa szerelmét, Izoldát. (Egy alkalommal, amikor a palota kertjében hűsölt, Izolda és szolgálója nem ismerték fel őt. Csak találgatták, ki lehet az a bátortalan, idegen ifjú. Csak amikor aztán a kutya felugrott az ölébe, ismerték fel a rég halottnak hitt Trisztánt.)

Egész életében mély alázattal kereste a Szent Grált, annak ellenére, hogy tudta, Izolda iránt érzett titkos szerelme miatt aligha van esélye arra, hogy megtalálja. Állítólag kalandos útja során egyszer egy csodálatos, tündöklő-ragyogó kastélyba tévedt, ahol a szent edény állt. Egy tüzesen égető sugár azonban meghátrálásra késztette. Nem sokat volt otthon, a felesége is csak nagyritkán látta, mivel idejét és erejét jórészt a háborúskodás kötötte le.

Egy csatában aztán súlyosan megsérült, és Izoldáért küldött, aki egyszer már meggyógyította sebét. Izolda nyomban útra is kelt, hogy varázsszerével visszaadja Trisztán egészségét.

Trisztán megegyezett a küldönccel, aki a sógora volt, abban, hogy ha sikerül magával hoznia Izoldát, fehér zászlót tűznek a hajóra, ha pedig nem, akkor feketét.

Sir Trisztán felesége, abbéli félelmében, hogy a szerelmesek ismét egymáséi lesznek, azt mondta urának, hogy a hajón fekete zászló lobog.

Ezt hallva, a csalódott Trisztán a kardjába dőlt, még mielőtt szerelme a partra lépett volna. Izolda, amikor meghallotta szerelmese halálhírét, bánatában utána halt.

*Brangaine az ezt követő bonyodalmak közepette is mindvégig hűséges szolgálója maradt gazdáinak, megőrizte a szerelmesek titkát és pártolta őket.

Egy másik kelta mítosz, amely szintén a szerelem és a becsület konfliktusáról szól, Lancelot és Guinevere szerelme, mely történet megsebezte Arthur király szívét és feldúlta az udvar nyugalmát, mivel nagyon hamar túlfeszítette az illem által engedett kereteket. Az sem elhanyagolható, hogy tönkretette a lovagok szövetségét. (Maga a király ekképp szólt erről: „Most a legcsudálatosabb lovagtársaságot veszítettem el, melyet keresztény király valaha is egybefogott.”)

 

Guinevere-t (Ginevra, Guanhumara, Guenever), aki Arthur király felesége volt, gyakran emlegetik hasonlatosnak a világszép Helenéhez, aki a trójai háború kitörésének okozója volt. Az összehasonlítás alapja nem szépségük, hanem inkább az a tény, hogy mindkét asszony csak bajt és szerencsétlenséget hozott azokra, akik szerették őket.

Lancelot az egyik legrátermettebb, legnemesebb lovag az Arthur-mondakörben. Az elbeszélések szerint sokat böjtölt és imádkozott, mégis huszonnégy napon és éjen át feküdt mozdulatlanul, Carbonekben, a Szent Grál kastélyában, amikor meg akarta érinteni az előtte megjelent szent edényt, és abból „tüzes lehelet” csapott az arcába és ő erőtlenül rogyott össze. Tavi Lancelotnak vagy a Tó Lovagjának is nevezték, mivel Vivien egy tóban nevelte. A „lovagok virágát” felettébb kedvelték a hölgyek. Bárkit képes volt elcsábítani, akit kiszemelt. Guinevere-t­* jó darabig kellett ostromolnia, mivel a szépség nem engedte közel magához, de végül mégis megadta magát akaratának. Első találkozásukat Galleot szervezte meg, ezután kezdték meg Titkos viszonyukat, mely nem sokáig maradhatott fátyol mögött, mivel Sir Meliagrance hamar gyanút fogott, és azonnal cselekedett is.

Egy alkalommal Arthur és Guinevere jelenlétében megvádolta Sir Lancelotot, akinek a becsületét bajvívással kellett visszaszereznie. Ebben a csörtében Lancelot ellenfele sisakjára oly hatalmasat csapott, hogy sisakot, fejet kettőbe hasított.

A király és a királyné nagyon hálásak voltak neki, de a Kerek Asztal lovagjai közül néhányan nem tudtak belenyugodni a dologba. Sir Agravaine és Sir Mordred, akik lelkük mélyén kezdettől fogva olthatatlan gyűlöletet tápláltak a királyné és Sir Lancelot ellen, egy alkalommal, tizenkét lovassal meglepték a szerelmespárt. Bár Sir Lancelotnak sikerült elmenekülnie, és napokkal később a máglyahalálra ítélt királynét kiszabadítania, tettével aláásta a Kerek Asztal lovagjainak egységét, meggyengítve ezzel Arthur király birodalmát.

A lovagok két pártra szakadtak és véres csatákat vívtak egymással. A háborúskodásban Arthur király először sikertelen ostromot indított Sir Lancelot bretaigne-i kastélya ellen, másodszorra viszont már unokaöccsét, Sir Mordredet küldte. A viszálykodásban a lovagság legjava életét vesztette.

Arthur kibékült Sir Lancelottal, majd egy párviadalban megölte Sir Mordredet, miután megtudta, hogy unokaöccsének szívét is megdobogtatta a királyné szépsége, olyannyira, hogy megfeledkezett minden létező etikai vagy társadalmi szabályról, és amikor a király, távollétében, őt nevezte ki helytartójának, megpróbálta elfoglalni Camelotot, megkaparintani a hatalmat és feleségül venni a királynét. A király visszatérése után véres csatát vívott Salisbury közelében, ahol a Kerek Asztal lovagjainak színe-java odaveszett. Ebben a küzdelemben azonban a király maga is halálos sebet kapott. Egy fekete bárkán Avalon-ba, végső nyughelyére kísérte őt a három titokzatos királynő.

Guinere királyné visszavonult a világtól, apáca lett Amesburyben, és ott is halt meg. A hagyomány szerint testét Glastonburyben helyezték örök nyugalomra, Arthur sírjától nem messze.

 

 *Guinevere-t társnői Május Királynőjévé koronázták. Arthur lovagjai lovagi tornával köszöntötték a Május-ünnepet, melyen Lancelot tűnt ki vitézségével.

Sir Lancelottal csupán egyszer találkozott még, amikor a lovag lemondott a világi életről és remeteségre adta a fejét.

 

Azt hiszem, azt mondhatjuk, hogy ez a két történet nem egy szokványos hollywood-i love story. A megszokott, szívfacsaró fordulatok ugyan benne foglaltatnak, de mindkét esetben hiányzik az édes sziruppal, művészien meglocsolt befejezés.

TOVÁBB A KELTA MITOLÓGIA MESÉS TÁJAIN

„Ti urak, ti urak, hitvány ebek!

Ne éljen Eduárd?

Hol van, ki zengje tetteim –

Elő egy welszi bárd.” *

Joggal kérdezhetik, hogy kerül mitológiai körsétánkba egy Arany János idézet. A válasz oly egyszerű, hogy talán ezért is nem erre gondolunk először:

Arany János Walesi bárdok című versében szereplő bárdok a kelta papok egyik csoportjába tartoztak.

„Egymásra néz a sok vitéz,

…

Szó bennszakad, hang fennakad,

Lehellet megszegik. –

Ajtó megöl fehér galamb,

Ősz bárd emelkedik.

 

Itt van király, ki tetteidet

Elzengi, mondd az agg;

S fegyver csörög, haló hörög,

A mint húrjába csap.

 

Fegyver zörög, haló hörög,

A nap vértóba száll,

Vérszagra gyűl az éji vad.

Te tetted ezt király!” *

A kelta papság –Sztrabón szerinti felosztásban- három csoportja: Druidák, Váteszek, Bárdok. Ezekhez kell számítanunk a gutuátereket, a papnőket és bizonyos fokig a filiket is. A kelta papok nagy kiváltságokkal rendelkeztek. Többek között nem fizettek adót, és nem katonáskodtak.

A Druidákról már ejtettünk néhány szót a múltkor. Hadd fűzzek még az elmondottakhoz annyit, hogy a druidák nevét kétféleképpen szokták értelmezni. Az egyik felfogás szerint –Plinius- az első szótagban a tölgyfa szó rejlik, és a feltehető teljes alak, a dru-vid „a tölgyfa ismerőjét, ismeretét” jelenti. A másik felfogás szerint „nagyon bölcset” jelent. Feladatkörüket Caesar ismertette egy munkájában, de adatai nem mindig teljesen helyállóak. Szerinte a druidaintézmény valószínűleg az ősi indoeurópai papságból fejlődött, amelynek fő feladata a mágia és a rítus gyakorlása volt. Ne feledkezzünk meg azonban arról sem, hogy a druidák kiváló asztrológusok voltak, s csillagászati ismereteik mind a mai napig irigylésre méltóak. Olyan naptárat készítettek, például, melyben harminc és huszonkilenc napos hónapok követték egymást. A harmincnapos hónapok szerencsés időszaknak számítottak, míg a huszonkilenc naposak baljóslatúak voltak. Eszkhatológiájukból˝(ez a hittudománynak az ember és világ végső sorsával foglalkozó ága) annyit ismerünk, hogy szerintük jön majd idő, amikor víz és tűz pusztítja el a földet.

* Arany János: Walesi bárdok – Arany János balladái Névszava könyvkiadó, 1948.

Emellett a druidák nevelték az ifjúságot is. Kiváló pedagógusok lehettek, mert az elbeszélések szerint, a tanulni vágyó ifjúság seregestül özönlött hozzájuk. Tanításaikat vajon azért nem írták le, mert nem akarták, hogy azok a nép között is elterjedjenek, vagy azért, hogy a tanulók el ne hanyagolják emlékezetüket? Ezek csak feltételezések, melyek főképp Caesar tollából származnak. Az igazság pedig az, hogy valójában azért nem írták le a tanításaikat, mert a gall írás nem volt alkalmas hosszabb szöveg rögzítésére, a görög vagy latin betűket pedig a druidák nem akarták tudományuk közlésére felhasználni.

Egyébiránt a druidák testületbe tömörültek, amelyet a fődruida vezetett. Az év meghatározott időszakában összegyűltek egy szent helyen, Gallia közepén. Ide sereglettek mindenünnen a pereskedők, hogy a druidák tegyenek igazságot ügyükben. A druidák ítéletét mindig minden ellenkezés nélkül fogadták el.

A római hódítás után ők voltak a kelta ellenállás szítói és szervezői, ezért a rómaiak kegyetlenül üldözték őket. Ezért a rómaiasodás előrehaladtával eltűntek Galliából.

A másik rend a Bárdok, akik Galliában és a szigeteken egyaránt főként költemények előadásával foglalkoztak – húros hangszereken kísérve önmagukat. Ugye milyen szépen hangzik, milyen ártatlan lelkecskéknek tűnnek. Pedig nem voltak azok.

A ráolvasásokhoz közel álló dicsérő –és gúnydalaik révén szoros kapcsolatban álltak a varázslattal. Minden gúnydalköltőnek két varázshatalmú eszköz volt a birtokában:

Az a(i)l-ges és az aer. Az a(i)l-ges olyan kérés, amelyet teljesíteni kellett, mert megtagadása gyalázatot jelentett az egyénre, lefokozta őt a közvélemény szemében, és megfosztotta becsületétől. Még veszedelmesebb volt az aer; ez gúnydal vagy inkább átokmondás. Hitük szerint az aer gyakran fizikailag is hatott az emberre: kiütéseket okozott, eltorzította az arcot, sőt kilenc nap alatt halált is okozhatott. Képzelhetjük, hogy az akkori kor egyszerű emberének mennyire félelmetesek lehettek ezek a dolgok, hiszen az ő tudásszintjük mesterségesen „kordában” volt tartva, és kifejezetten a hétköznapi munka szintjére korlátozódott. És hát ősidők óta köztudott a tény, hogy az ember, amit nem ismer, attól fél.

Ezért még a mondák hősei is a gúnydalköltők minden kívánságát teljesítették, csakhogy ne érje őket átkuk, és inkább meghaltak, semhogy az aer sújtson le rájuk:

„Könnyebb elesni egy hős fegyverétől, mint az aer dárdáitól.” – mondta Ferdiad (Ferdia vagy még másképp Fer Diad), aki az ír mitológiában a Firbolg népből való Daman fia, Cuchulainn barátja és bajtársa volt.

Cuchulainn (másképp Cú Chulainn, Cuchulinn, Kuhulin) volt az ír mitológiában a legnagyobb hős. Ez a kiváló harcos volt az írek Achilleusza, aki még jellemében is hasonlított a görög hősre: könnyen dühbe gurult, amivel sok bonyodalmat okozott magának is. Hirtelen haragja miatt történt, hogy megölte saját fiát, Conlait, amikor az Árnyékországból (ahol Aoifa hercegnő fiaként látta meg a napvilágot) Ulsterba látogatott. A mindössze tizenöt éves vitéz nem ismerte az apját, s az apja sem őt. Így történhetett meg, hogy egymással párviadalba keveredtek, melynek során Cuchulainn saját vére vesztét okozta.

Cuchulainn neve eredetileg Setanta volt. Fogantatásának és születésének körülményei érdekesek, meseszerűek: Cuchulainn anyja Cathbad (Conchobhar Mac Nessa király tanácsadója) druidának a lánya volt. Cathbad megjósolta, hogy Cuchulainn nagy hős lesz ugyan, de rövid életet fog élni. Amikor anyja hozzáment Sualtam Mac Roth-hoz, ötven nőrokonával együtt madárrá változott és átrepült a túlvilágra. Az esküvői szertartás közben ugyanis lenyelt egy legyet, majd mély álomba merült és Lugh napistennel álmodott, aki arra kérte, hogy mindenképpen tegye meg kedvéért ezt az utazást. Cathbad azzal nyugtatgatta a vejét, hogy Dechtire, Aonghus isten unokája tulajdonképpen azért ment el, hogy meglátogassa a túlvilágon élő rokonait. Amikor három év elteltével a nők tollruhás madarak képében visszatértek Ulsterba, Dechtire már várandós volt Lugh napisten fiával, Setantával. Sualtam Mac Roth úgy megörült elveszettnek hitt feleségének, hogy amikor a gyermek megszületett, saját fiaként fogadta és nevelte. A szépen cseperedő Setanta hamar megtanulta a harcolás művészetét, de addig ki sem derült, milyen erős, amíg puszta kézzel el nem pusztított egy hatalmas kutyát. Egy nap Conchobhar Mac Nessa király betért Culann ulsteri kovács házába, és amíg bent tartózkodott, a kint labdázó Setantát megtámadta a mérges házőrző kutya. A fiúnak nem volt fegyvere, bedobta hát labdáját az acsarkodó véreb tátott szájába, majd lábánál fogva megragadta a kutyát, és addig csapkodta a kerítésoszlophoz, amíg csak véres csomó maradt belőle. Felajánlotta a gazdának, hogy amíg új kutyát nem talál neki, magára vállalja a házőrző szerepét. Setanta neve így lett Cuchulainn, vagyis „Culann Kutyája”, bár többnyire csak Ulster kutyájának nevezték.

Cuchulainn sihederkorában a királyi udvarban élt. A hasonló korú társaival folytatott játékok során és a fegyverforgatásban hamarosan kitűnt testi erejével és ügyességével, könnyedén szembeszállt akár ötven gyerekkel is. Termetre kicsi volt ugyan, de valami belső tűz és fény áradt belőle, amelyet bizonyára apjától, Lugh napistentől örökölt. Rövidre szabott, mégis dicsőséges életében legyőzhetetlen volt a csatákban, ahol gyakran puszta kézzel harcolt. Ír ország bajnokaként ünnepelték. Ám egyszer, az apjától Lugh napistentől kapott segítség ellenére is, vereséget szenvedett. Szörnyű hasi sebet kapott, de még így is az utolsó leheletéig harcolni akart, ezért egy oszlophoz kötöztette magát. Halála után egész Ulster siratta elesett bajnokát. Beteljesedett hát nagyapjának, Cathbad-nak jóslata, Cuchulainn rövidre szabott, de dicsőséges életet élt, és egész népe hősként tisztelte. Ő maga ekképp szólt egyszer: „Nem bánom, hogy csupán egy napom van hátra ezen a földön, ha hírem és nevem örökre fennmarad.”

Búcsút intvén az ír hősnek, visszatérünk még néhány szó erejéig a Bárdokhoz. A bárdokat, vagyis az énekmondókat a druidákhoz hasonlóan természetfölötti látnoki erő és ihlet szállta meg, amikor Awen, az isteni múzsa hatalmába kerítette őket. Amint azt már említettük, az emberek jobban féltek tőlük, mint a legbátrabb harcostól, mivel képesek voltak a „glam dicin” –ráolvasó ének- soraival pellengérre állítani az embereket.

A leghíresebb Walesi bárd, Taliesin volt, a látnoki képességgel megáldott költő és sámán, aki mindentudó bölccsé lett, miután a Ceridwen üstjében rotyogó főzet ujjára fröccsenő cseppjeit lenyalta. A történet szerint Ceridwen boszorkány szolgálója volt, vagy mások szerint egyik fia, Gwion Bach néven. Amikor Ceridwen varázsfőzetet készített,azt remélve, hogy általa bölcsességet tölthet visszataszító külsejű fiába. Egy álló éven keresztül kavargatta kotyvalékát, míg csak a tudás három cseppjévé nem sűrűsödött. Tudta, hogy aki lenyeli ezeket a cseppeket, a múlt, jelen és jövendő minden titkának tudója lesz. Amint Gwion Bach (későbbTaliesin) a tüzet táplálta az üst alatt, egy kevés forró folyadék megégette. Szopogatni kezdte az ujját, hogy enyhítse fájdalmát, és így lenyelte a tudás csöppjeit, majd megszökött a boszorkány elől, aki éktelen haragjában minden varázstudományát bevetette, hogy elkapja a fiút. Aki nyúllá, hallá és madárrá változott, majd búzamag formájában megette őt Ceridwen. Később a fiút a tengerbe dobták, halászhálóban elfogták és Taliesinnek nevezték el fénylő homloka miatt. Gyakran ábrázolják őt sas alakjában, mivel ezt a madarat a sámánok révületbe esésük közben gyakran használták arra, hogy képében átrepüljenek a túlvilágra. A sas feje fölé egy aranyglóriát is szoktak festeni, hogy ezzel szimbolizálják Taliesin sugárzóan okos, magas homlokát. Taliesin a hagyomány szerint az első ember, aki birtokában volt a jóslás tudományának. Nevének jelentése „Tündöklő Homlok.”

A bárdok, mint gúnydalköltők a későbbi időkben is félelmetesek maradtak. A középkor vége felé az a hit élt a köztudatban, hogy a bárdok képesek patkányokat és egereket „halálba énekelni” – ahogy erről még W. Shakespeare is tesz említést (Ahogy tetszik című vígjátékának III. felvonásának 2. színében).

Walesben valósággal bárd-mozgalom fejlődött ki az idők folyamán. A bárdok mindenkor népük érdekeinek bátor szószólói voltak.

A kelta papság másik rendje a Váteszek (ír faith**) az áldozatok bemutatásakor az istenek akaratát közvetítették. Rendszerint versben közölték az üzenetet. Az egyházi irodalomban a faith szót csaknem kizárólag a bibliai prófétákra alkalmazták, és a világi irodalomban csak

szórványosan fordul elő. Ír országban egy sajátos csoportjuk élt: a faithliaig, a látóorvos. Ez a betegségek rejtett okait tárta fel, és ráolvasással gyógyított /milyen jó lenne egy ilyen orvos a háznál manapság, aki a betegség okait keresi, és nem a tüneteket igyekszik elfedni vagy legalább elviselhetőbbé tenni : ) /. A finnugor sámánokhoz hasonlíthatjuk őket.

A bevezetőben említett gutuater elnevezésű papok valószínűleg az áldozatoknál mondták az imádságot.

** Faith - angol, főnév. Jelentése: hit, bizalom, hitvallás, hűség, becsület, ígéret.

***(W. Shakespeare: A hogy’ tetszik IV. felvonás, I. szín – Rákosi Jenő fordítása, Franklin Társulat, Budapest, 1902.)

„Jó, az idő az a régi bíró, ki az efféle bűnösöket megvallatja: hadd próbáljon ki az idő, Adieu!”

                                          Szeretettel, Nagy Ágnes Hannah

 

Oldal: A Kelták mitológiája
Nagy Ágnes Hannah - © 2008 - 2024 - szavakkal.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat